A művész tengerimalaca

 

A művészet szimbólumokkal dolgozik. Nem faraghat ki a szobrász olyasmit, aminek nincs mondanivalója az embereknek, nem kerülhet fel a vászonra olyasmi, ami ne indítana meg érzelmeket vagy gondolatokat a közönségben. Ezért aztán gilisztát ritkán (ha egyáltalán) faragnak szoborba, mert ezzel az állattal kapcsolatban többségünknek nincsen magas röptű asszociációja. A tengerimalac azonban évezredek óta ihletője művészi alkotásoknak.
A perui indiánok, akik kultúrába vették a tengerimalacot elsősorban tápláléknak tekintették és még tekintik ma is, de vallásos szertarásaiknak is kelléke volt. Tengerimalacot formázó ivókorsók és más cseréptárgyak jelzik, hogy már évezredek óta vallásos hitük része.

Peru leigázása után a spanyolok a keresztény hitet kényszerítették az őslakosságra. Tűzzel vassal üldözték az ősi pogány rítusokat, de mégis volt valami ami fölött szemet hunytak, pedig a régi hitvilághoz tartozott.
A turisták Cusco környékén járva szép templomokat láthatnak, gazdag aranyozással és a közeli bányákból származó súlyos ezüst díszekkel. Némelyik freskó aztán meghökkentő meglepetéssel szolgál: az utolsó vacsora ábrázolásán tengerimalac került a tálra Jézus elé.
Nekünk meglepő a dolog, de a festő és megbízója nyilván úgy gondolta, hogy ezzel a motívummal is közelebb lehet vinni Isten igéjét az indián lakossághoz.

Peru meghódítása után szinte azonnal Európa földjére lépett a tengerimalac is. Valószínűleg valamelyik spanyol hajóval érkezett, Amerika sok kincsével és egzotikus csodájával együtt.
Hogy ez után milyen piaca lehetett a tengeri malacnak azt csak találgathatjuk. Tenyésztették nálunk, vagy rendszeresen hozták a távoli Amerikából? Valószínűleg mindkettő létezett.


Igaz már a későbbi időkből, 1836-ból de a tengerimalacot áruló olasz fiú William Jamesd Muller vásznára is felkerült.

 

Nem sok kézzel fogható bizonyíték maradt a tengerimalac Európai karrierje első éveiből, mindössze két lelőhelyen találtak a régészek csontokat. Az egyik lelőhely egy dél-angliai udvarház pincéjéből került elő a másik egy belgiumi pince rég eltemetett XVI századi rétegéből.
Mindkét helyen meg lehetett állapítani, hogy a csontok épek, szétdarabolásnak nyoma nincs, tehát nem élelemként szolgáltak. A belgiumi maradványok még bizonyos gondosságot, kegyeletet is sejtettek, ami arra utal, hogy a kis állat a család kedvence lehetett.
Mindkét lelet azt bizonyítja, hogy jómódú emberek „háznépéhez” tartoztak az állatok, ma talán módos középosztálybelieknek tartanánk őket. Nyilván nem volt olcsó ekkortájt még a tengeri malac, szegényebb népek nem engedhették meg maguknak ezt a luxust.A legkorábbi ábrázolása is ezt igazolja.
A „Három gyermek” festmény alkotója ismeretlen, a kép valószínűleg 1575-80 között készült.
A három gyermek öltözéke alapján jómódú, talán a legmagasabb társadalmi osztályba tartozó családhoz került itt a tengerimalac.

 

A XVI- XVII században gyakran került a tengerimalac a csendéletekre valószínűleg a bőség, a jómód allegóriája ként amint azt Johan Amandus Winck „Csendélet papagájjal, szárnyasokkal és tengerimalacokkal” című képén láthatjuk.

 

A XVII- XVIII században ontották a gyarmatok egzotikumaikat Európába. Gazdag főrendiek madár és állatgyűjteményeket, állatparkokat tartottak fenn ahol mindenki szájtátva ámult távoli tájak százféle csodáján.

A különleges állatok a képzőművészetben is tekintélyes helyet kaptak, köztük gyakran a tengerimalac is megjelent.
A vallásos témákba is bevonultak az idegen tájak állatai. Noé bárkájában a sok délszaki egzotikum mellet a tengerimalac is helyet kap, mint azt láthatjuk a reneszánsz egyik híres festményén,a „  Paradicsomi táj Noé bárkájával” az idősebb Bruegeltől.

 

 A bűnbeesést ábrázoló képeken az éden állatai között fellelhetjük a tarka kis perui rágcsálót is mint  az idősebb Jan Bbrueghel  ezen a valószínűleg 1600- ban festett képén a kép jobb alsó sarkában a ló alatt. Tulajdonképpen, ez sem nagyobb anakronizmus, mint a Cusco-i freskón feltálalt tengerimalac.



Ha a tengerimalac a gazdag gyarmattartó európai országok lakóinak volt szórakozása, akkor nem csodálhatjuk, hogy Európa szegény, keleti tájain nem ismerték. Nincs adat arra, hogy Magyarországon is házi kedvenc lett volna, mégis feltűnik egy magyar festő vásznán.

Bogdán Jakab 1660 és 1724 között élt. Az akkori Magyarország legészakibb vármegyéjében, Sárosban született, ami ma a szlovákiai Trencsény. A tehetséges fiatalember hamar kezébe vette a vándorbotot, hogy festészeti tudását Európa nyugati felében csiszolja. Végülis Angliában kötött ki, ahol komoly hírnévre tett szert csendéleteivel és állatábrázolásaival. Sok gazdag, előkelő megrendelője volt, befutott festő lett. Angol nőt vett el és élete végéig itt élt, de magyar származását sohasem feledte. Időről időre voltak látogatói Magyarországról, akik szerint a jómódú és sikeres festő szívesen és jól beszél magyarul.

Ezen a valamikor 1710 és 1720 között festett képén sokmindent láthatunk abból a világból, amiben a festő gazdag megrendelői között mozgott.



 

A XVIII század végén, a XIX elején már egyre népszerűbb házi kedvenc lesz a tengerimalac. A gazdagok játékszeréből fokozatosan a konszolidált polgári családok gyermekeinek is kedvencévé válik.
Az ekkor készült képeken egyre hangsúlyosabban a családi szeretet és béke szimbóluma.
Ennek a hangulatnak egyik karakteres megjelenítője George Morland.

 

 


Igazi tömegkedvenc csak a huszadik század második felében lett a tengerimalac és ezzel művészi szimbolikája is odalett.
Mindennapos jelenléte hétköznapivá tette, bohókás kedves alakja rajzokon, grafikákon, kisplasztikákon tömegesen jelenik meg.
Szakralitása, egzotikuma rég a múlté csak a gyerekek csillogó szeme nem változott az évezredek során.