Kúszógéb

 

Az Indiába tartó első hajósok sok csodálatos és hihetetlen lényről hoztak híreket a szájtátva ámuló európai embereknek. Meséltek egylábú emberekről nagy ernyővel a fejükön, több száz méter hosszú tengeti kígyókról, tehenet a karmai közt tartó griff madárról. Ezeket még csak elhitték a tengerészeknek de, hogy a távoli Afrikában a halak fára másznak, azon már csak nevetni tudtak. Talán ez a hajdani kétkedés magyarázza, hogy a kúszógéb még ma is szinte hihetetlen lény.

A 90-es években a megnyíló határokon át elkezdtek áradni az országba az addig többnyire csak könyvből ismert díszhal különlegességek, köztük nem egy olyan, amelyiket még állatkertekből sem ismerhetett az akvarista. Ekkoriban a Gödi Díszállatkereskedés boltjaiban is sorra jelentek meg a különlegesebbnél különlegesebb akváriumi halak: hízott dél-amerikai tüdőshalat etettek kézből a vevők, édesvízi rája ásta be magát a homokba, a nagy, nyitott akvateráriumból lövőhalak spriccelték le a meglepett nézelődőt, és elhűlve bámulták a vadászat közbe szájukat hatalmasra tátó tengeri tűzhalakat. Nekem legkedvesebbek mégis a kúszógébek voltak. Nemcsak azért, mert az akvarisztikából olyan nagyon hiányzó trópusi tengerpartok, folyódelták hangulatát hozták a boltba, hanem mert a földi élet nagy pillanatainak reprezentánsát láttam bennük. Érdekes volt nézni ezeket az örökké élénk, inkább ugráló, mint úszó halakat, meggyőződéssel hittem, hogy ha hagyunk nekik 5-10 nyugodt évmilliót egészen biztosan azt az utat fogják járni, mint az a szilur kori elődjük, aki először mászott ki a szárazföldre és az evolúció rögös útján elmasírozott egészen a holdig.
A kúszógébet azonban nem volt könnyű megtartani.

Az akvarisztikában sok olyan állattal próbálkozunk melyek megtartásának nincsenek meg a feltételei. Leginkább két fő oka van a sikertelenségnek: olyan halakat akarunk tartani melyek vízigénye nem, vagy csak nagyon nehezen biztosítható, vagy pedig speciális táplálkozásúak, és nem tudjuk megadni nekik azt a táplálékot, olyan rendszerességgel, ahogy azt igénylik. Az nagyon ritkán fordul elő, hogy a megfelelő környezetet nem tudjuk biztosítani, pedig a kúszógébnél pont erről van szó.
Már az első példányok érkezésénél vigyáztunk rá, hogy akvaterráriumba kerüljenek, ahol ki tudnak mászni a szárazra, mert tudtuk, hogy számukra ez létkérdés. Nem is volt semmi hiba, volt két olyan akvaterráriumunk, amit le lehetett zárni. Ez fontos volt, mert a kúszógéb nem érzi jól magát a száraz levegőn, a bőrének mindig vizesnek kell lennie, arról nem beszélve, hogy ki is ugrik a lefedetlen medencéből. Igaz, gyakran beugrál a vízbe, de ha túlszáraz a levegő oda a komfort érzete.
Azt hittem, hogy ezzel a gondoskodással megoldottam a hal tartásának legnagyobb problémáját. Mert a többi már nem volt nehéz. Meleg igényes hal, ezért igyekeztem 28 fokon tartani, ilyenkor nagyon élénkek voltak, megállás nélkül rivalizáltak, kergették egymást a sajnos elég szűk szárazföldi részen. Ilyenkor az étvágyuk is ragyogó volt, szinte minden szokásos akváriumi tápot megettek, de kedvencük a tubi és a szívmix volt. Ha túl nagy volt a vízen úszó szívmix kocka, többször is körbe kergették az akváriumban, mire le tudták nyelni.
Nagy bánatomra, ahogy teltek a hetek és a hónapok egyre étvágytalanabbak, kedvetlenebbek lettek, sokat ücsörögtek álmosan a szárazon vagy feküdtek a víz fenekén. Ilyenkor sok mindenre gondol az ember, vajon mi nem tetszhet nekik?

A váci boltunkban is volt egy akvaterrárium. Ez jóval nagyobb volt a gödinél, volt vagy 300 literes. A kirakatban állt és át kellet rajta látni, hogy a járdán bámészkodók a bolt belsejének csábító állatseregletéből is lássanak valamit. Ezért a szikla háttér, némi kimászóval az egyik hosszú oldalra került, amin a külső szűrő vize csörgedezett vissza az akváriumba. A hosszú, úgy 1.5 m.-es medence közepére is került egy sziklasziget, egy vékony, magas, ami a víz felszín fölé ért. Ez az elrendezés nagyon tetszett a kúszógébeknek. Reggeltől estig játszották az „enyém a vár tiéd a lekvár” játékot. Amelyiket a másik a vízbe kergette az a fejét a vízből kinyomva villám gyorsan a másik várhoz úszott és elfoglalta a kimászó helyet. A kúszógéb meglehetősen agresszív állat fajtársaival szemben. A kisebb nagyobb villongások állandóak, ez mindig mozgásban tartja az állományt, de ha valamelyik jóval gyengébb a többinél, akkor az az életébe is kerülhet. Ez a méretű akvárium azért is volt jó nekik, mert volt terük a menekülésre. Ha a legerősebb elfoglalt egy szigetet, a többiek kipihenhették magukat a másikon.
A víz kristály tiszta volt, sokféle hal úszkált a sziklaszirt körül miközben a szigeteken viháncoltak a kúszógébek. Igazi trópusi idill, de a kúszógébeknek mégsem volt tökéletes. Valami még itt is hiányzott nekik és, hogy mi azt egy véletlen világította meg.

A végfalra épített sziklaháttéren csordogáló víz a jávai mohának is nagyon tetszett. Ezt a növényt valahogy megkímélték a gébek. Volt itt más növény is a trópusi hangulat kedvéért, páfrányok, Fittoniák, de ezeket kiugrálták, meg szerintem meg is ették. A kúszógéb a hazájában elég sok algát is eszik, gondolom, ezt igyekeztek pótolni a növényi diétával.
A növények kis cserepeinek kis mélyedések voltak hagyva a háttérbe, így könnyen lehet cserélni a meggyötört példányokat. Legalább is, amíg bírtuk cérnával. Egy idő után már csak üresen álltak a kis mélyedések és benőtte őket a jávai moha.
A díszállat kereskedésben állandóan cserélődnek a kúszógébek. Volt, amelyiket megvették volt, amelyik elpusztult. Egy azonban messze túlélte minden társát. Elbújva, elfeledve élt hosszú ideig, mint az a japán katona, aki 40 évvel a háború után még mindig harckészültségben volt egy lakatlan csendes-óceáni szigeten.

Egy idő után a felületes szemlélők már észre sem vették az akváriumban. Már rég lecsengett a kúszó géb iránti lelkesedés, az ára nagyon felment és senki sem kereste, ezért újabbakat nem hoztunk. Azért akibe a régi vidám hancúrozások felsejlettek és rákérdezet a halra azt oda vittük az akváriumhoz és a sűrű jávai moha szőnyegére mutattunk. A smaragdzölddel övezett barlangocskában két dülledt szem pislogott.
Az utolsó mohikán majd két évvel társai után még mindig ragyogóan érezte magát. Igaz, hogy magányos volt, de legalább senkivel sem kellett hadakoznia. Ennek azonban számomra nem az volt a konklúziója, hogy társaink csak arra jók, hogy megrövidítsék életünket, hanem azt bizonyította, hogy a kúszógébnek létfeltétel a nedves, vizes búvóhely.
Rengeteget tartózkodott a szűrő vizétől állandóan csöpögő barlangjában. Tulajdonképpen csak akkor jött elő mikor etetés volt. Ilyenkor aztán kipattant, degeszre ette magát és már ment is vissza vizes, de mégiscsak szárazföldi barlangjába, hogy magányában merengjen hajdani hazája felejthetetlen bugyborékoló iszapjáról.  

Ha csak az elterjedési területét nézzük, azt kell hinnünk, hogy nem igényes hal a kúszógéb. Afrika és Ázsia mocsaras trópusi és szubtrópusi tengerpartjain, folyótorkolatokban élnek, északon egészen japánig nyomul fel, és Ausztrália keleti partjain is egészen délre ér áreája. Itt a telet- bár nem olyan telekről van szó, mint nálunk- az iszapba fúródva vészeli át. Euryhalin hal, ami azt jelenti, hogy nagyon tág határok között tolerálja a víz sótartalmát akárcsak a közkedvelt mollik, melyek szintén képesek még a tengervizet is időlegesen elviselni. Kedvenc tartózkodási helyük az ázsiai, Nipa pálmás folyótorkolatok melyekben időről időre a tenger víz is keveredik az édesvízzel, vagy a mangrove nyúlós iszapja és áthatolhatatlan gyökér rengetege.
Általában rovarokból, kisebb rákokból áll az étrendje, melyekre az iszapon vadászik. Életének szinte minden szükséglete a szárazföldhöz köti, itt táplálkozik, itt él társas életet. Egyes fajok, ha megriasztják őket, a víz felé menekülnek mások a szárazföld felé, mintha valódi szárazföldi lények lennének.
A kúszógéb hal, tehát a vízből kell az oxigén szükségletét fedeznie. Legalább is nagyobb részt. A kopoltyúfedőjével lezárt részben tárolja a légzéséhez szükséges vizet, amit időről időre felfrissít. Többnyire beugrik a vízbe és kicseréli, de néha még idáig sem megy, csak mintha inna a vízből, úgy cseréli oxigénben gazdagabbra.
Legalább ilyen fontos számára a bőrlégzés. A bőrén keresztül tekintélyes részét fedezi oxigén szükségletének, amit csak akkor tud megtenni, ha bőre mindig nedves és persze egészséges.

Az akvaristák mikor igyekeznek tökéletes biotópot teremteni a kúszógébnek, ezeket,- egy halnál különös- szempontokat igyekeznek kielégíteni.
A kúszógéb medencéje inkább paludárium mint akvárium. Elég nagynak kell lennie, hogy ezeknek az élénk, egymással állandóan kergetődző álatoknak bőven legyen hely a vízben is és a száraz részen is. Nem elég, ha néhány sziklát teszünk a vízbe, ahova kimászhatnak, mert egyrészt szinte egész életüket a szárazföldön töltik, tehát helyre van szükségük, másrészt kifejezetten az iszaphoz kötődnek. A legszívesebben vizes, lucskos iszapban hemperegnek, gyakran belefúrják magukat és – legalább is a hazájukban- ebbe mélyítik a költő üregüket, amibe a nőstény az ikrákat elhelyezi, és itt gondoskodik róluk. Minden jel arra mutat, hogy az egészségükhöz az iszap nélkülözhetetlen. Sajnos ez az a pont ahol csődöt mond a korszerű akvarisztika. Nem technikai, hanem esztétikai okok miatt. A finom homok megfelelne nekik, de azt nem lehet az állandóan vízbe ugráló halak mellett a paludárium száraz részén tartani, órák alatt összekoszolják vele a vizet az átlátszatlan, mocskos víz pedig letöri az akvarista hangulatát. Pedig a halat az ilyesmi nem zavarja, ha a víz egyébként tiszta.
Bármennyire is sáros helyen él a kúszógéb, a folyó vagy a tenger folyamatosan öblögeti életterét tiszta vízzel, ami ugyan nem átlátszó a sok lebegő részecskétől de nem tartalmaz vízbe oldott káros anyagokat, pl. ammóniát, ami más, stagnáló, szervesanyagokban gazdag vizekben nagyon fel tud szaporodni.
Hogy ez ne történhessen meg az akváriumban, ezért a vizet itt is erősen kell szűrni, nagy fajlagos felületű szűrőrétegen át. Ez sem egyszerű. A vízben mindig lebegő homok részecskék gyorsan lefedik a szűrő baktérium rétegét, ami erősen csökkenti a szűrés hatékonyságát. Ha ezt el akarjuk kerülni, egy a homokot leválasztó előszűrőt kell alkalmazni.
A homok egyébként is nagy probléma egy élénk egészséges álatokkal teli terráriumban.
Néhány akvarista az iszap kellő nedvességét úgy szokta beállítani, hogy az üvegcsíkkal elválasztott szárazföldi részen a homokot a víz szintje fölé halmozza, így kap egy száraz részt, amelyik alulról mindig áztatva van. Csakhogy a halak nagyon hamar átdolgozzák a homokot a vizes részbe és végül lesz két sekélyvizes rész, szárazföldi rész nélkül.
Ha a biotópját nem is könnyű kiépíteni az etetésével nem sok gondunk lesz. Elsősorban élő eleséggel kínáljuk, pókot, apró tücsköt, tubifexet és tulajdonképpen minden élőt elfogyasz ami lefér a torkán, de több száraz eleséget is megeszik.
Jó melegben 26-32 °C fokon tartsuk és vigyázzunk, hogy helytelen, vizet szennyező etetéssel ne romlasszuk meg a vizét.

Nem volt még alkalmam igazi kúszógébes biotópot berendezni, de azóta is tervezem. Ha egyszer lesz időm és helyem, mindenképpen berendezek egyet. Borzasztó látvány lesz, ezt máris garantálhatom. Finom, szürke homokos iszap fogja vastagon belepni a szárazföldi részt. A víz állandóan átlátszatlanul zavaros lesz a szilajul kergetődző, ki- be ugráló halaktól. A terrárium falát telefröcskölik a meleg nyúlós iszappal és ezt az egészet megvilágítom egy erős infralámpával is, hogy 30-35 fokban sütkérezhessenek béka szemű kedvenceim. Úgy remélem, hogy egy ilyen akváriumban örökéletűek lesznek.

Váradi Andor, a Gödi Vízinövénykertészettől